Hiányzó pillanatok a Mocsárlázban

Túl lehet élni mindent. A mindennél pedig valamivel több dologban lehet meghalni. És persze sokszor (a kelleténél mindenképpen többször), meg lehet halni frakkban. Ez a megállapítás viszont csak itt, csak ennek az elbeszélésnek az értelmezési tartományában érvényes, mint ahogy az a megállapítás is, hogy mindez túlmutat ennek az elbeszélésnek az értelmezési tartományán. És az sem szorul magyarázatra, hogy mindenki, aki ezt a mondatot elolvasta, az elbeszélés részévé vált. Viszont, szögezzük le mindjárt az elején, ez nem egy háborús elbeszélés. Eddig minden világos. Ehhez már csak annyi hozzáfűznivalóm van, hogy a közvetett halálokok között igen előkelő helyen szerepel az alkoholelvonás.
A kérdés azonban nagyon összetett. Ugyanis nem annyira a halálokok, sokkal inkább és elsősorban az életokok érdekelnek. Jó ötletnek tűnt, hogy ezt megbeszéljem J.S.-el (a félig magyar, félig osztrák impresszáriómmal). Óvatos voltam, távolról kezdtem. Az arzénikum alsó-ausztriai használatáról érdeklődtem. Csak hümmögött. Aztán nem kerülgettem a forró kását, egyenesen megkérdeztem tőle, igaz-e a hír, hogy a bécsi urasági kocsisok között elterjedt a szokás, miszerint lovaikat arzénikummal hizlaljak. Azt feltételeztem, hogy erről alapos ismeretekkel bír, így a megnyugtató válasza nem marad majd el. Ebből pedig megképződik egy újabb kérdés. Erre egy újabb válasz. És már sorjáznak is a kitűnő életokok. Hogy miért gondoltam ezt, mellékes, de persze máshol és máskor majd vissza kellene térni erre is.
J.S. jóakaratúan bólintott a kérdésre, amit nem értett, mert nem figyelt rám, és ha figyel sem akar érteni, mert semmi esetre sem lett volna hajlandó hosszasan bíbelődni evvel éppen akkor. Erről nekem sajnos (vagy szerencsére) még sejtelmem sem volt. Bólintott úgy, hogy később értelmeződhessen tagadásnak is, de legalábbis a kételkedés elbizonytalanító gesztusának. Ugyanis már egy egészen más kérdés foglalkoztatta. Az járt a fejében, hogy megérkeztek-e a japáni hajók a selyemeperfákkal és a selyembogár-tojásokkal.
Megismételtem a kérdést. Nem mintha. De a megválaszolatlanság végül is egyensúlyvesztés, szédülés, vissza kellene húzni a dolgokat egyenesbe, néha úgy értem ezt: függőlegesbe. Máskor: vízszintesbe. Megint máskor: máshová.
Aztán intett. Kicsit fellengzősen, ahogy szokott, mert nem tudott másként. Erre a mozdulatára azonban ezúttal nem rontott elő pincérek hada jegesvödörben pezsgővel, ezüsttálcán osztriga mignonette (ami a legtöbb esetben és a legtöbb helyen ilyenkor történni szokott), elsősorban is azért, mert a régi kórház új alkoholelvonó részlegén ácsorogtunk egy üres szobában, magunkban. Vártuk, hogy megkezdődjön az ünnepélyes átadás, megnyitás, felszentelés ceremóniája. Az esti színházhoz előkészített frakkjainkat helyeztük el a szobában, s öltöttük fel cobolyprémes menténket, öveztük magunkat gyémántberakásos szablyáinkkal, húztuk fel rámás csizmáinkat, ahogy illik ilyen ünnepi alkalommal. Nem lesz időnk már hazamenni átöltözni. „Az olyan kiábrándító, barátom. Hogy színház előtt még lótni-futni, sietni kell.” Ezt mondogatta. A naftalin, a csizmazsír, a varrógépolaj illata kicsit kótyagossá tett mindkettőnket, és erőt vett rajtunk egy enyhe és barátságos szédüléssel járó hányinger. A ritkán használt tárgyaink bosszúja rajtunk mellőzöttségükért.
J.S. mint az intézmény felállításának spiritus rector-a és legnagyobb mecénása arra a pillanatra várt a színfalak mögött, amikor szólítják, és a már egybegyűlt közönség ovációja közepette bevonul az emelvényre, hogy térdet hajtva köszöntse Hildegard nagyhercegnőt, az uralkodó család tekintélyes tagját. A nagyhercegnő ugyanis abban a megtiszteltetésben részesíti alattvalóit, hogy leereszkedik közénk, jelenlétével méltóztatik legkegyelmesebben még fényesebbé tenni ezt a csodálatos estét. Vagy valami ilyesmi. Szóval itt lesz ő is. És hát az alkoholbetegség elleni küzdelemről szónokol majd mindenki, J.S. is (hitet tesz amellett, hogy nem csak az alkoholbetegséget, hanem minden függőséget felszámolunk egy-két évtized alatt, a következő, a XX. század már emlékezni sem fog rájuk). Pezsgő mindenesetre szóba sem jöhet. Koccintás nem lesz. Az ünnepi beszédek után látogatás a kórtermekben, rövid terefere a betegekkel, mosolyok, udvariaskodások, csodálkozások, képmutatás a szokásos XIX. századi, azaz túladagolt mértékben. A színházig, az első felvonás szünetéig ki kell bírnia valahogy pezsgő nélkül. S ha a Rozvágyi-árvák javára tartott jótékonysági koncertre megyünk mégis (városunk büszkesége, Marcelli János kantátájának ősbemutatójára), nem járunk sokkal jobban. A megrendültség mellé sem jár pezsgő.
Az épület alatt egyébként terjedelmes pince húzódott. Olyan kiismerhetetlen járatokkal, folyosókkal, amelyekbe még nem hatolt fény, és ahol talán sosem járt senki. A vincellérek között persze akadnak ilyen senkik, s a hordók, palackok, butelkák nem kérik számon a fáklyák fényét. De, hogy pezsgőt tartottak volna ott valaha is, az nagyon valószínűtlen. Persze semmi sem lehetetlen. (Legfőképpen a nélkülözők előtt.) Az épületet még III. Károly császár és király uralkodási ideje alatt emelték a kórház középkori épületegyüttese közelében. Börtönnek épült, de a század végére elszabaduló nemes gondolatok hatására őrültekháza lett, mert az akkoriban új és nemes gondolatnak számított, hogy az őrültek is betegek, és kezelésre szorulnak. Akárhogyan is: hozzácsapták a kórházhoz. Megyei hatáskörű intézmény lett, s mint ilyen a vármegyében az első. A börtönhöz képest a felszerelésén nem nagyon kellett változtatni, ezt bizonyítják a század végéről (mármint a XVIII. század végéről) fennmaradt inventáriumok. Az észbetegek kórházában, ahol veszetteket, csábákat és nehézkórosokat is ápoltak, ezek szerint alapfelszerelésnek bizonyult a lánc, a bilincs, a vasrács, a fémtüske, a béklyó és a jó erős kötél (minden további magyarázat nélkül).
Néhány titokzatos haláleset után a vármegyei adminisztráció az intézmény modernizálására tett javaslatot, ami már akkoriban sem jelentett mást, minthogy: bezárták. Az épület üresen állt jó néhány évig, senki sem akart az egykori tébolyda helyére költözni. Aztán jött az ötlet, hogy nyissanak külön műintézményt azoknak az ismerős kísérteteknek, akik köztünk járnak, de nem szeretjük látni őket. Legfőképpen nem szeretnénk bennük magunkra ismerni. J.S. úgy emlékezett, nemcsak hogy gyámolította a tervet, de kifejezetten tőle származik az ötlet, miszerint nyissanak bentlakásos alkoholelvonót. A kezdeményezést a legmagasabb körökben is támogatták, ezért történhetett, hogy Hildegard nagyhercegnő is elígérkezett az avatóünnepségre, akiről közismert, hogy a jó ügyek, különösen a közegészségügy érdekében legfenségesebb és legbecsesebb személyét fáradhatatlanul satöbbi, satöbbi, satöbbi.
A szervezőbizottság tökéletes, a magasztos célnak megfelelő ünnepé akarta emelni ama szent napot, amikor megnyílik a város, sőt a megye első ilyen intézménye. Az ünnepi pillanatok emelkedettségét egyedül az alkoholisták zavarhatták meg, ezért a már felvett betegeket az avatás napjára hazaküldték (akik nem tudtak hol meghúzódni, azokat átmenetileg a vármegye új, modern tömlöcébe zárták), és önként jelentkezőkkel töltötték fel az alkoholelvonót (erre az egy napra). Először a helyőrség állományából kértek álbetegeket, de gyorsan kiderült, hogy ez nem a legjobb ötlet. Az altisztek megtiszteltetésnek nevezték, de sértőnek találták a felkérést, jóllehet legtöbbjük akár valódi betegként is jelen lehetett volna az intézményben. A közlegények között pedig szinte kizárólag bajszos, jól táplált, pirospozsgás arcokat találtak. Betegekre, legalábbis betegebb külleműekre volt szükség. A városi kishivatalnokok rétege alkalmasnak tetszett erre a feladatra, a maguk mosókonyhás penészes pállottságával, szuvas fogaikkal, avas bajuszzsírjukkal, fényesre kopott kalapkarimájukkal. Az alsópolgárság néhány vállalkozó szellemű tagja így napidíjas alkoholistává változott az avatóünnepségre.
Azoknak, akiket egy előzetes vizsgálaton alkalmasnak találtak, az avatás napjának reggelén kellett jelentkezniük a felújított épület udvarán. Fázósan toporogtak a frissen leterített ungvári murván. Átestek még egy utolsó inspekción, nehogy véletlenül a megengedhetőnél egészségesebbek is közéjük keveredjenek. A vizsgálat nem bizonyult feleslegesnek, mert néhányukat (zsíros szájú, fénylő-dudoros arcú örök optimistákat és nyerészkedőket) haza kellett küldeni.
Itt sodródott egymás mellé K. járási irattáros és L. adóügyi segédfogalmazó, két megroggyant, tyúkmellű, málészájú, szöghajú, vizenyős szemű aktakukac. Mindketten kitüntették magukat a legutóbbi háborúban (ez csak annyit jelentett, hogy megtörtént, amire senki sem számított: túlélték), és ez a megbízhatóságuk mellett szólt. (Vagyis készek meghalni bármilyen gyanús ügyért, de, ha úgy alakul, akár életben maradni is készek.) Hoztak azonban a frontról mást is: L. krónikus kólikát, K. néhány repeszszilánkot. L. bőre, a betegség velejárójaként, pergamen-sápadttá fonnyadt, K. pedig kissé darabosan, nehezen mozgott, mint aki tisztában van vele, bármelyik mozdulatára beléhasíthat a fájdalom. Egyébként is rossz bőrben voltak: alacsony fizetés, kikapós feleség, a mindennapok súlyos terhei. Tökéletesen megfeleltek.
Már az udvaron váltottak pár szót, pedig nem ismerték korábban egymást. A közhatalmi megaláztatások fagyos negyedórái, amelyek sorbanállással járnak együtt, különösen alkalmasak efféle megmagyarázhatatlan ismeretségekre. K. azt javasolta L.-nek, hogy kininoldatot használjon hajhullás ellen. L. a forralt esővízre esküdött. Aha, az is biztos jó – mondta K. és nevetett.
Aztán beterelték őket az elhagyott kórtermekbe. Egymásba hajló, alacsony boltívek, vaskos oszlopok. Kongó kő közé préselt emberiség. Fehérre festett, rácsos végű ágyak. Szalmával megtömött matracok. Fertőtlenítő szag. És mindenhol, ahol elfért, piros pecsét: „Magyar Királyi Alkoholelvonó Intézet. Közepén nem vöröskereszt, hanem egy vörös vagy inkább piros kereszt. Kiosztották az ágyakat, és megkapták a kórházi ruháikat: a pesti dologházban fegyencek által készített zsákvászon hálóing, papucs. A saját ruháikat le kellett adniuk. Még ebéd előtt bejött egy bajszos, monoklis orvos, fehér köpenyén átütött egyenruhája, s azon a hajlam, hogy jobban szeret vágni, mint beszélni. Tartott egy kis kiképzést. Hogyan kell viselkedniük, hogyan kell szenvedniük, mi is a bajuk, ezzel kapcsolatban milyen panaszaik lehetnek. Ha kérdezik őket, mit válaszolhatnak. Ha olyasmit kérdeznek, amire nem számítanak, akkor mit válaszoljanak. Egy-két mondatot be is kellett tanulniuk szó szerint ilyen esetekre. Aztán jött az ebéd. Nem a szokott kórházi kosztot kapták, hanem annak a felét. Zúgolódtak kicsit, de megjelent egy dragonyos altiszt és irgalmatlanul legorombította őket. Nem üdülni jöttek, ordította, hanem betegnek, és aznap már nem kapnak semmilyen ennivalót. Így aztán, amikor a kórház vezetése és a kerületi rendőrtanácsos megtartotta az utolsó ellenőrzést, megfelelő állapotban találta az önkéntes alkoholistákat: lehangoltan, fáradtan, sápadt arcukból kikéklő karikákkal a szemeik körül.
Ezután hosszadalmas várakozás következett. A tétlenség csüggesztő perceiben figyeltek fel arra, hogy nem gyújtották még be a kályhákat, és kezdett nagyon lehűlni a levegő. A ruháikat elvették, a zsákvászon ing nem melegített nagyon. A takarókat kimosták, de a napidíjas alkoholistáknak megtiltották, hogy összepiszkítsák, ezért csak a hivatalos látogatás idejére bújhattak be alá. Fáztak. Zúgolódni már nem mertek, mert a komor altiszt néha benézett hozzájuk, és már a pillantásából látszott (amit egyébként is tudniuk kellett volna), hogy ennek a fele sem tréfa. A másik fele viszont biztosan várfogság, kőtörés, gályarabság. Végül, már jóval azután, hogy beesteledett, és hallották, hogy az emeleti nagyteremben gyülekeznek a vendégek, végre jött néhány titkosrendőr, és elég ügyetlenül, de azért begyújtottak a nagy, méregzöld cserépkályhákba. A terem azonban lassan melegedett, a távolabbi komorabb sarkaiban észre sem lehetett venni a változást. A nagy kváderkövek, oszloptalapzatok felzabáltak minden meleget. L., aki, ugyan ezt szerényen eltitkolta a jelentkezésnél, mivel nem akart jogtalannak tűnő előnyöket szerezni, de a valóságban is rendelkezett alkoholfogyasztási problémákkal, ekkor jegyezte meg K.-nak, hogy el kellene mennie az arzénért az üveggyárba. Nem tudta, hogy ez eddig elhúzódik. K. együttérzően bólintott, ahogy mindig, ha valamit nem ért vagy nem akar érteni. L. megérezte a másik bizonytalanságát, amit, tudta, még sok mindenre ki lehet használni, ezért máshogyan folytatta. Mintha ez lenne ilyen helyzetben a világ legtermészetesebb dolga, megpendítette, hogy elmehetnének innét a fenébe, és ihatnának valamit. „Ezt nem lehet elviselni.” K., aki ugyan nem rendelkezett alkoholfogyasztási problémákkal, de a sok méltatlan hercehurca cseppet sem tetszett neki, és felébredt benne valamiféle polgári (meglehet kispolgári) öntudat, amely megalázónak érezte a helyzetét, rábólintott, hogy rendben. Menjenek. Amikor az altiszt éppen nem figyelt, kisompolyogtak a folyosóra, aztán találomra benyitottak néhány földszinti helyiségbe, hátha megtalálják a ruháikat. De csak két frakkra leltek a folyosó végén egy spártaian berendezett, apró körletben. Felvették a két frakkot (lógott ugyan rajtuk, de menni akartak, hát mentek, az ingmelleket is vitték, a gallérokat is) és kiléptek az ablakon.
L. mutatta az utat, K. követte. Határozottan lépkedett, mint aki nem először szökik meg alkoholelvonóról. Az épületből viszonylag egyszerűen kijutottak, mivel még nem fejezték be teljesen a felújítást, azaz rosszul vagy inkább sehogy sem őrzött építési területen kellett átvágniuk, ráadásul ekkor már teljes sötétségben. Sóder- és homokhalmok, tócsák, gödrök, félig kész zsaluk, szerszámosbódék. Aztán rosszul világított, néptelen utcára jutottak, aztán még tovább, valahová, maguk sem tudták, hová.
Hanna tűzoltó táborszernagy erős fejfájással ébredt, ami nem múlt, nem múlt el az istennek sem. Végig ott zörgött, zötykölődött a fejében még a laktanyában is. A parancsosztogatás és a lapos bölcselkedései sem mosták ki az agytekervényei és vérerei közül. Pedig ezek máskor megnyugtatóan szoktak hatni nem csak a kedélyállapotára, hanem általános élettani szempontból egész valójára.
Előző nap, a nagyhercegnői jelenlét miatt, magára vállalta a tűzvédelmi ellenőri feladatokat az alkoholelvonó avatási ceremóniáján. Sosem látott még ilyet a világ (hogy egy táborszernagy!), meg is írták az újságok. Bár erről még nem tudott, mert még semmiről sem tudott, és az újságolvasás volt a legkisebb problémája.
A főfájása újabb, minden korábbinál hevesebb rohamra indult, amikor leült elé Evangelosz, és sejtelme sem volt róla, miről fognak beszélgetni. Nem tudta, de azt tudta, hogy tudnia kellene. És hogy valószínűleg nagyon konkrét tényeken keresztül az előző éjszakájához köthető. És hogy ez a görög most majd elmondja neki tűpontosan ezeket a tényeket.
Evangelosz a táborszernagyra emelte a tekintetét, és csak annyit mondott.
– A frakk-ügyről van szó.
Hanna elsápadt. Bármit, csak ne a frakkot. Mindjárt a következő pillanatban attól esett kétségbe, hogy nem tudta, miért esett kétségbe. Fogalma sem volt ugyanis arról, mi is az a frakk-ügy. De egészen biztosan az előző éjszaka, és a Mocsárláz, és az a sok minden, ami ott történt. De nem emlékszik semmire, a frakk-ügyre a legkevésbé. Arra azért emlékezett, pontosabban emlékezni vélt, hogy benne, együl benne kétségek ébredtek. A ceremónia után csak azért tartott az alantas tisztekkel, hogy szemmel tartsa őket. Hogy megőrizze a testület tekintélyét. Mert benne, persze ez most már mindegy, de egyedül benne valóban gyötrő kétségek ébredtek, amint betették a lábukat hova is? Te jó ég! A Mocsárlázba.
– Mit is keresünk itt? – Kérdezte mindjárt az éjszaka kezdetén, a Mocsárláz küszöbén Nagyteleki főtörzszászlóst. Akkor, amikor még nem történt semmi. Semmi visszafordíthatatlan. Közben a félrecsúszott ingmellét igazgatta, de csak azért, hogy megérezze csatakos mellkasából visszhangzó szívverését. Igen, még élt.
– Már megtaláltuk – bökte oda Nagyteleki, és feltűrte mindkét kezén az ingujját, mint aki disznót készül ölni, de csak hortenziás vigyorához veselkedett neki ennyire. Boldognak tűnt. Ételt és italt raktak eléjük, hirtelen rengeteg ember vette őket körül, és egyedül Hanna érezte úgy, csupa olyanok, akikkel még sosem találkozott, és, ha őt kérdezik, nem is szeretett volna találkozni. Aztán gyorsan belátta, már minden hiába, már ott voltak, már benne a közepében, és bizony mindenkivel találkozott, akivel nem akart.
Itt elapadt az emlékezés árja, maradt a fejfájás, és Evangelosz. Aki ismét megszólalt.
– Nincsenek komolyabb követeléseink.
Hanna ettől a pár szótól majdnem leesett a székéről. Tehát valami nagyon komoly dolog történt. Hogy nincsenek komolyabb követeléseik, az bizony halálos fenyegetés. Zsarolás. Kivégzés.
És hát igen. Most már emlékezett néhány részletre, bármennyire is nem akart.
Miután ellepte őket a Mocsárláz zsizsegése, nyavalygása, fullasztó és mérgező ködfelhője, arra eszmélt, hogy egy ágyon térdel, és egy gömbölyű, csupa puha asszonyság tartja a szájában félig merev hímtagját. Háta mögött egy másik nő térdelt. Egyik kezével átölelte, a másik kezével a fenekét fogta. Amikor teljesen megmerevedett, a csupapuhaság felnézett, rámosolygott, aztán hanyatt dőlt, türkiz harisnyája volt az egyetlen ruhadarab a testén, és talpai közé fogta a péniszét. A talpak mintha túl nagyok lettek volna egy női láb arányaihoz: rák ollói, de mondjuk folyami rák, és nem természetes közegében, hanem egy rövidárubolt pultján. Mindenesetre meglepte, ami vele történt, de a harisnyás láb tulajdonosa a dologban nagy jártasságot mutatva, fel s alá húzogatta a bőrt az immár módfelett harcra, de legalábbis használatra kész férfiasságán. A mozdulatsor nem volt esetleges, vagy ötletszerű, hanem nyugodt és hatásában biztos, s mint ilyen: nagyszerű. Hanna úgy érezte, testének nagyobbik része átgördült a hasa előtt meredező, és mintha nem hozzá tartozó, hát igen: testrészébe. Nem sokkal később a mögötte térdelő nő rádöntötte a másikra. Kezével be akarta helyezni a merev péniszt társnőjébe, de aztán meggondolta magát, közelebb hajolt, és ő is a szájába vette, majd kisvártatva a kolléganőjébe is belemélyesztette a nyelvét. A szeméremajkak mint fülledt, trópusi növény levelei hajlottak szét. Amint társa nyelvének hegye a csiklójához ért, a fekvő nő zihálása sikollyá változott. Különös, hegedűből kicsikarható üveghangokhoz hasonlított. Ebből pedig kiderült, hogy munkájának a szerelmese, semmi színlelés ugyanis, semmi hamisság nem érződött benne. A szőkébb (mert mind a kettő szőke volt) megint a férfi mögé került, és puha mozdulatai hatására most már gond nélkül behatoltak a fekvő szőkeségbe. Ő adott súlyt a mozdulatainak, mintha ő baszná a férfin keresztül a másik nőt. A haja tehát mindkettőnek szőke, a szőkébbnek rikító, szinte platinavillanású, a másiknak, a szőkésbarnának sötét árnyalatokkal kevert, mintha kávés sóhajokkal. Azaz súlyos, nehézkes, de boldog sóhajokkal. Olyan árnyékokat vetett, amelyekbe csak belebódulni lehet, elmerülni, eltévedni bennük. Süteménykrém, dzsungelpart, ujjakról lenyalt dzsem, kitalált férfitestrész hajlata, meseillusztráció háttere, rozsomák szemgolyója, felhők akasztója – ezek utolérhetetlen színharmóniája tükröződött bennük. A bal melle tövében terjedelmes anyajegy lebegett, mint egy harmadik mellbimbó udvara, de csak a mozgástörvényeknek megfelelően, minden második pillanatban vált láthatóvá: kacsintgatott rá. Gyöngyházfényű fogai éppen csak kilátszottak a dús ajkai közül, viszont nem álltak szorosan össze (bár hiányosak nem voltak), finoman széttartottak, „kócosak” voltak tehát: tisztázatlan lett a viszonya hozzájuk, mint az évszázadához, amiben élt, vagy a jövőjéhez vagy akár csak a következő pillanatához. Drágakövek, nem tudta nem szeretni őket, de tudta azt is, nem biztos, hogy csak jó akarnak neki. (Másnap, ébredés után, amikor fájdalmait, vagyis testén a fájásokat vette számba, a harapásnyomokon külön elmélázott, de nem emlékezett eredetükre.) Nyelvükről még pár szót: nem látta, csak érezte puha melegségüket testének legkülönbözőbb pontjain. Ezek voltak a legemlékezetesebb érintések. Mást nem tudott volna mondani róluk. Hálás volt nekik – félelem nélkül. És egy picit, nagyon picit titokzatosan vagy háládatos titokként (mert az azért más).
A nők forró kráterei beszippantották. Mintha nem lenne szabad akarata, mintha semmiről sem ő döntene. Azt is csak felismerte, megértette, és semmiképpen sem ő kezdeményezte, hogy a szőke, azaz a nagyon szőke elé térdelt. A nő feneke: két egymásba omló holdként fénylett, tapintása, mint a puha márványé (ha lenne ilyen, de volt: éppen előtte és több testrészével is hozzáért, azaz tudta, hogy) hűvös és lehetetlen. Holdak voltak, ez biztos, mert voltak holdkórosai. Akkor éppen ő.
Igen, elvesztette az eszét. Így nem biztos benne teljesen, de mintha azt hallotta volna egy adott, csendesebb pillanatban, hogy:
– Jese ráz, gyéduska, szilneje, büsztreje, büsztreje!
Amikor az éjszaka eszeveszett zsongásában előbukkantak ezek a szavak csak a történések őrületének egy különös színárnyalatú érthetetlenségei voltak, de felidézve jeges rémülettel töltötték el. Nem tudta volna megmagyarázni, pontosan, miért. Talán ezzel a távoli és ismeretlen szláv nyelvvel került végérvényesen önmagán kívül vagy önmaga legmélyére, vagy hullott megmagyarázhatatlanul szét. Felmenőinek több generációjában nem volt férfi (beleértve persze saját magát is), akire ne lőttek volna oroszok, és olyan se, aki ne lőtt volna vissza rájuk. Ezt szinte természetesnek vették már, és nem is tudták, nem is akarták máshogyan csinálni. Ez lehetett rémületének az oka, ez az orosz-érzés. Hogy itt vannak az oroszok. Súlyos ellentmondásnak érezte, hogy ennek ellenére nem lőnek rá. Éppen ezért bizonyítottnak látta, hogy mégis inkább bolgárok ezek a szép és dús szőkék. Kábán, bánatosan gondolta ezt, megbékélve sorsával, és egy kicsit reménykedve. A gyönyörű Szófiából, vagy a tengerparti Szozopolból származtak ide. Mégis inkább a szőke Szófia lányai legyenek, és eszébe jutott, hogyan borult a fényességes és duzzadozó, a Rodope csúcsaira emlékeztető hatalmas keblekre.
Akkor éjjel az orosz szavakat nem ismerte fel, és cseppet sem szegték kedvét. Mint ahogy az a pillanat sem, amikor ráeszmélt, az egyikük talán nemrég még menstruált, legalábbis iszamós, nehezen mozduló sűrű nedvesség tapadt az ujjai hegyére, az ágyékára, a combjára. Aztán rettenetes görcsben, spriccelve élvezett el a nő, éppen az arca előtt. Színtelen folyadékot kent szét az állán, a bajszán, az orrán, még a szemhéjain is. A platinaszőke hangja viszont mélyebb lett, amint ismét, ezúttal utoljára és meglehetősen szokatlan módon és helyen beléhatolt, de a szőkeség nem engedte ki magából, amíg szét nem robbant a férfi. Itt érdemes megállni egy pillanatra, fejet hajtani, felsóhajtani. Ez volt ugyanis az a pillanat, amikor egy vírus vándorútjára indult, hogy bejárja mindkettőjük szervezetét egy újabb jóval hosszabb és meg nem írt történetet elkezdve, amelyet (mint a legtöbb történetet) érthetetlen halál (sőt halálok sorozata) kísér. Orvosi szobák, fertőtlenítő maró illata, hánytató orvosságok, felismerhetetlenné rongyolódó testrészek.
Hanna kínos elmélkedését és emlékezését kopogás zavarta meg. A laktanyaparancsnoki szoba ajtaján kopogtattak. Gyanakodva nézett Evangeloszra, akinek arckifejezése szigorúan szürke és mozdíthatatlanul zárt volt, mint egy Wertheim a hőskorából. Hanna táborszernagy végül rájött, mi a leghelyesebb, csizmás léptekkel az ajtóhoz menetelt, és résnyire nyitva az ajtószárnyakat kikukucskált.
– Mi az?
– Táborszernagy úr, Nagyteleki van itt, sürgős.
Hanna az ajtóból visszanézett a nyugodtan ücsörgő Evangeloszra. Legyintett, majd fél lábbal kilépett az ajtón, a másik lábával viszont nem, így itt is volt és ott is. Leginkább persze azért, mert senkit nem akart szem elől téveszteni. Nagyteleki, megértve, hogy Hanna nem lép közelebb, a füléhez hajolt.
– Táborszernagy úrnak jelentem, a frakkot kitisztíttattam. Tökéletes állapotban van.
Hanna megpróbált nem csodálkozni ezen. Intett, hogy rendben, majd visszalépett a parancsnoki szobájába. Visszasétált az asztalához, és valamivel magabiztosabban nézett Evangeloszra. Továbbra sem tudta, mi az a frakk-ügy, amit a görög poéta emleget. Nem emlékezett semmire, amiben szerepel frakk. Az azonban biztos, hogy már tiszta, és hogy itt van a laktanyában. Úgy érezte, kezdenek jól, de legalábbis jobban menni a dolgok. Nem tudta még, mire jó, de legalább egy ütőkártya már van a kezében.
Akárhogyan is, ez a Nagyteleki használható gyerek – gondolta elégedetten. Ettől megszomjazott. Erről az jutott eszébe, hogy aznap még nem ivott egy kortyot sem. Erről pedig az, hogy mennyire ízlett neki előző nap az ánizslikőr. Az ágy melletti kis asztalon állt az üveg, mellette egyetlen pohár. De nem a pohárból ivott. Jókat húzott az üvegből. Szájából a gyors nyeldeklés hatására kibuggyant a likőr. Végig folyt az arcán, le a meztelen vállára. Mert meztelen volt. Erre tisztán emlékezett. Evangeloszra nézett, aki egy párbajsegéd komolyságával nézett vissza. Hanna fenyegetőnek látta a pillantását és a mozdulatlanságát, pedig a görög egyszerűen attól félt, nem tud annyira németül, hogy megértse a másik minden szavát. És így esetleg nem tud a frakk-ügy végére járni. (Ezért próbálta meg elkerülni, hogy bármilyen érzelem megjelenjen az arcán)
Hanna táborszernagy hibátlan logikával arra a következtetésre jutott, hogy a nevezetes ánizslikőr-nyeldeklés után kerülhetett kapcsolatba a frakkal, a frakk-üggyel. A hibátlan logika hibátlansága arra alapozódott, hogy ezután szinte rögtön bekövetkezett a delirium tremens állapota, amelyből csak másnap hajnalban, otthonában ocsúdott fel. Utolsó emlék? Az ánizslikőr végig folyt a testén. A lányok félrehúzódtak nevetgélve. Érthetetlen nyelvükön, gyors szavakkal beszélgettek, közben gúnyos pillantásokat vetettek felé. Mondani akart nekik valamit, de megértette, hogy amit mondhatna, azt már tudják. Tudják, mert már ezerszer elmondták nekik. Minden banális egy ilyen helyzetben, vagy fellengzős, vagy sértett, tehát sebez. Nem tudta, mi változott meg benne, és hogyan fog visszaváltozni azzá, ami volt. Ha egyáltalán képe lesz rá.
Még valami. Fázott. Erre még határozottan emlékezett, és arra is, hogy aznap éjszaka nem először. Tehát már korábban is fázott, az újdonság csupán annyi volt, hogy akkor már belülről is, a lelke is, a szeme is, a hajtöve is. Kitámolygott egy másik helyiségbe, ami melegebb levegőt ígért. A kályhánál mázsás, nagydarab férfi állt. Szenet rakott éppen a tűzre. Közelebb ment, utálta az egészet. Mondani akart valakinek valamit. És mondott is, de nem emlékezett, mit. Ennyi. Semmi mást nem tudott felidézni.
Az íróasztalára nézett. Evangelosz névjegye hevert rajta. Ilyen szertartásosan, névjegyének előre küldésével, és a hátoldalra firkantott üdvözlettel jelentkezett be. Evangelosz Triszmegisztosz. Görög feltaláló. Hanna idegenkedett a feltalálóktól, nem egyel találkozott már, és mindegyik csalódást okozott neki. A legjobb esetben fantaszták voltak, de inkább csalók, és nem ritkán elfajzott pederaszták. Hanna hitt benne, hogy a technológiai fejlesztés hívéül kell szegődnie, de nem tudta pontosan, hogyan. És azt sem, hogy ez mit jelent. Hanna buta ember volt. Viszont hitt a tudományban. Ezt a hitét tanulta. Buta volt, tehát sokra tartotta a tanulást. Azt hitte, az a tudás. Az ő pályáján viszont nem kellett olyan sokat tudnia, de sokat kellett tanulnia. Igazi hülye volt tehát. Mondjuk más egyebekhez sem értett, de azoknak az egyebeknek nem akart a hívéül szegődni. Aztán gyorsan kiderült, hogy Evangelosz Triszmegisztosz egyik sem az eddig ismert lehetőségek közül. Hanem: költő. Hanna nem tudta leplezni utálatát. Persze nem is akarta. Evangelosz erre mintha fel lett volna készülve: nem érdekelte a dolog.
A hosszú és kínos csend után a görög szólalt meg ismét. Kijelentette, hogy a tisztító számlájának a kiegyenlítésére nem tartanak igényt. Csak és kizárólag a frakkra. Úgy, ahogy van, azaz bármilyen állapotban. Viszont a frakk azonosságát szigorúan ellenőrizni fogja – a megadott ismérvek alapján, amelyek az azonosítást kétségtelenné teszik. És nem csak a méretről volt szó. Mindenben megbízója utasításait követi – tette még hozzá. A tisztítás érintésével neuralgikus pontjához érkezett a beszélgetésük, mert Evangelosz ismét és nagyon határozottan közölte, hogy megbízója nem ragaszkodik a tisztíttatáshoz. Hanna pedig azt közölte, hogy már kitisztíttatta a frakkot. Hálásan gondolt Nagytelekire, mert ezzel elintézettnek vélte a dolgot. Akármi is történt, akárkié is ez a frakk, és akárhogyan is került hozzá: tiszta. Ez tehát az ütőkártya, amit, íme, ki is játszott. Triszmegisztosz kissé zavarba jött, és megismételte, hogy nem ragaszkodnak hozzá.
– De értse meg, fiam, ettől függetlenül már elkészült. – Mondta Hanna, és elővehette megszokott táborszernagyi fensőbbségességét.
Itt egy kicsit leült a beszélgetés, pontosabban megbénult. Evangelosz azt hitte, valamit félreértett, nem tudott jól németül. Hanna pedig azt hitte, nincs több teendője.
Ha valaki azt gondolja (esetleg pontosan tudja), hogy nincs több teendője, az tekinthető életoknak, s csak nagyon ritkán: haláloknak. (Igen, néha még az is előfordul, hogy ilyenből olyan lesz, vagy fordítva.) Ha valaki attól fél, hogy félreértett valamit, esetleg tudja biztosan, az mindig életok. A félreértés maga is az. A félreértések tisztázására tett kísérletekből születhetnek csak halálokok. Ebből következik, hogy halálokokban csak azok hisznek, akik szerint a történelem: minden. Vagy másként: minden történelem. Nincs rajta kívül semmi. Marhaság. Mi (J.S. és én) életokokban utazunk. Az életokok pedig a döntő, a lényegi, a felfokozott és főleg: a történelem nélküli élethez kellenek. A kristálytiszta létezéshez. Az Élethez tehát, ami nagyon sokféle valami. Persze nem igazán jó (úgy értem: pontos) kifejezés az „élet” arra, amit életok-következményként elgondolunk. Ki kellene rá találni valami mást. De legalább pontosítani azt, ami van. Ami képes rá, hogy leírja ezt az esszenciális „van”-t. És képes különbséget tenni az aspektusai között. Ez egyelőre még elég homályos. Jó lenne valaki végre szétszálazná ezeket a lét-típusokat. Ilyen-lét, olyan-lét, amolyan-lét. Akkor majd világos lesz minden. Attól tartok erre várnunk kell még úgy száz évet. Mindenesetre ez hálás témát jelenthetett volna Evangelosznak és Hannának, és folytathatták volna a beszélgetést. S ha így, akkor nem kizárt, hogy kitudódik minden részlet a frakk-ügyről is. Mert a frakk-ügy mögött talán felmerül egy életok. De nem ez történt. Bár halálokok sem merültek fel, azaz nem jött szóba az irattáros K. és a segédfogalmazó L. Vagy a segédfogalmazó K. és az irattáros L.?
A jelenet végleg lebénult, megfagyott, folytathatatlanná vált. A legegyszerűbb megoldás egy egyszerű „balra el”. Színműírók kedvelt fogása, és Evangelosz bizonyos megvilágításban valóban színpadra termett karakter. Modern hős. Vagy még valami annál is több. Ezt azért meg lehetne írni. Jelen esetben el lehetne képzelni, hogy valaki majd megírja. Mondjuk száz vagy (J.S. biztos ezt javasolná) kétszáz év múlva. Egy olyan időben, amikor már nem csak Pesten működik színház, hanem minden városban. Mondjuk már Kaposváron is. Akár ott is játszhatnák azt a darabot, amit majd valaki egyszer megír, és amelyben lesz egy Evangelosz nevű karakter. Három felvonás, nem túl sok szereplő. Minimális díszlet – a kor divatjának megfelelően. Csak pár jelzésértékű dolog. Egy betonkeverő, amelyet puha szőrös anyaggal töltöttek meg. Néhány körömcipő. És középen belógatva egy ablakkeret, amelyre víz folyik nagyon lassan, végig az üvegen, aztán alul egy lavórba csepeg. Világos: társadalmi drámáról van szó. A helyszín, mi is lehetne más: egy épülő lakótelep. Evangelosz váratlanul érkező, távoli rokon. Aki nem ért semmit abból a világból, ahová csöppen. Ezért mindenre rákérdez. Kérdez és kérdez és kérdez. És: semmire sem kap választ. A többi szereplő (apuka, anyuka, gyerekek1: leány, gyerek2: fiú, szomszédok, kerület politikai vezetői, gyerek1 szerelme, betörők, egy asztronauta, drogdíler, virágárus, ételfutár) pontosabban a szereplők közül néhányan, akik a tragikumot hordozzák, ebből jönnek rá, hogy nincsenek válaszaik gyakorlatilag semmire. A többiek is megérzik ezt, de ők elégedettek ezzel. Evangelosz szerepe pedig éppen az, hogy végérvényesen felkavarja az eseményeket. A konfliktusok nem csak felszínre kerülnek, de végletesen kiéleződnek. Robbanásig feszülnek. Felrobbannak. Szilánkokra vetik szét ezt a mikrovilágot. Az asztronauta Istenbizonyítékokkal áll elő. A kerület vezetői tébolyult hívőkké válnak. A házasok elválnak: a főszereplők és a szomszédaik is. Esetleg öngyilkosságot kísérelnek meg. A lakás leég. Kijön a rendőrség. Letartóztatnak néhány embert. A gyerek2: fiú eltűnik. És.
És minden így is marad. Evangelosz döbbenten távozik. Közben persze kiderülhetne, mi volt az a frakk-ügy. A család felmenőinek valamely sötét titka, amiről senki sem beszél. Ősbűn. Aminek a következménye minden jelenbeli téboly, romlás, egyenetlenség. Amely miatt vezekelniük kell mindazoknak, akiknek vezekelniük kell, csak így váltható meg a jelen. Az elmondatlan, mert talán elmondhatatlan frakk-ügy mindennek a kulcsa. Az azért végül kiderülne, mintegy mellékszálként, hogy miért és hogyan halt meg K. és L. Végül lenne egy utolsó utáni jelenet. Evangelosz az őrültekházában. Meglátogatja őt az eltűnt(nek hitt) gyerek. Persze már idősebb. És itt lenne valami pozitív, reménykeltő végkicsengése a darabnak. Hogy mi, azt nem tudom. Ezt már tényleg annak a jövőbeli írónak kell kitalálnia (biztos talál majd valami fogódzót), aki valóban megírja ezt a drámát. The rest is silence. Én balra el.