Ami nincs
Ami felett idő tort ülni nem tud
– kivájta a valóból saját szeletét.
A lég ujjairól száradt bőrt tépkedek,
apró csíkokat hántok, hámozom
ki kapuit a képzeltnek.
Mi lenne jó, ha a várakozás
ül tort az idő felett, felettem.
Fagyott rigótetemeket hozott
a tavasz és papírszáraz tört-hajtásokat.
Nem tudom kezedbe tenni
vágyaim, ki nem maródnak.
Belesüppedni fakó-sárga napokba,
belesüllyedni foszló-bordó kopogásokba.
Nem hagy magamra, de megtalálni sem
akaródzik neki szánt-képzelt útját.
Mintha csak így lehetne,
idő tort ülni ne tudjon rajta.
Insallah
Újrahuzalozom a levegőt:
szálakat húzni ki semmiből,
mintha így valót lehetne alkotni.
Azt mondta, ha én tudom,
fél siker már
nekem
teljes öröm
többre vágyni ne
merjek
-e én még kérdezni
– kedve-múlt a bennem élő.
Huzalkazalokat találtam sejt-aulákban,
köveket bányásztam ki
közepükből gyertyavilágnál
fedték fel való árnyalatukat.
Ujjbegyekkel sepertem rájuk
a zsíros fényt, hogy ne tapadjanak
rá többé makacsul dörgölőző kérdések.
Felesleges munka
E mocskos időt hogy összetörnénk néhanap:
megmételyezett sejtek, az értelem üvegteste
poros padláson kötélre fonva tengeti önmagát.
Ijedt kisgyermek talál rá
régi játékot keresvén,
nagyanyja küldte fel,
hadd végezze addig dolgát.
Megremegnek egy-egy pillanatra –
öröknek ható toporgás kopott deszkaléceken.
Emberek érkeznek, hogy leakasszák
e megrepedt, transzparens anyagot.
Szilánkjai belefúródnak ujjperceikbe,
esténként felhevítik sírhelyük,
s a férfiak körmükkel kaparják,
és arra gondolnak, régi volt már
az ásó nyele, nem kellett volna
olyan mély gödröt ásni a testnek,
össze kellett volna törni ujjbegyeikkel
az üvegtermészetű anyagot.
