Nálunk adventkor mézeskalács a villamos.
A hóember? – porcukorból gyúrva.
A kurtafarkú, a bükkaljai dombokat itt tufából meg marcipánból túrta.
Európa leghosszabb főutcáján
Jacsó Pál
1964-ben születtem Miskolcon, földműves-gazdálkodó, kereskedő családban. Ebből a közegből sarjadt józan paraszti ésszel fűszerezett, igazságkereső, szabad lelkületem, amiből a mai napig táplálkozom hivatásomban és a civil életben is. Több helyütt, versben és prózában is visszatérek a családi gyökereimhez, mely egyik részről édesanyám testvéreihez, szabadlelkületű-vagabund nagybátyáimhoz kapcsolódik, akik kivételes testi erejű, szenvedélyes természetű, nagy munkabírású fickók voltak, nem kevés bohémsággal, furfanggal és öntörvényűséggel megáldva. Apai részről viszont kizárólag édesapámhoz kötődöm, aki egyke volt, és oldalági rokonaival sem nagyon tartottuk a kapcsolatot. Apai nagyszüleimről csak rossz emlékeim vannak, miután elüldöztek minket abból a házból, ahol kisgyerekkoromat töltöttem, és nagyapámnak közvetve köze volt apám tragikusan korai halálához is. Édesanyámról pedig, aki önmaga is legalább egy kisregényt érdemelne, csak annyit: még nyolcvanhét évesen is sorba állítana egy francia idegenlégiós századot, és ha a képességeihez mérten továbbtanulhatott volna, nem én lennék az első értelmiségi a családban. Iskoláimról csak annyit: az általános iskolában és a Földes Ferenc Gimnáziumban is matematika tagozatos osztályba jártam, majd 1982–83-ban, tizenkét hónap – novelláskötetbe kívánkozó történetekben megélt – előfelvételis sorkatonai szolgálat után a Miskolci Egyetem jogi karán folytattam tanulmányaimat, melyet részben nyughatatlan természetem miatt, részben szenvedélyes szerelmeimnek köszönhetően kis késedelemmel, 1990-ben fejeztem be, közben – nem utolsó leckeként az élettől – letudva a még hátralévő hat hónap katonaságot is. Diplomámat 1991-ben szereztem meg, ezt követően 1993-ig egy családi vállalkozást működtettem, majd három évnyi közigazgatási joggyakorlat és a szakvizsga letétele után, immár huszonöt éve, hétköznapjaimat ügyvédként, mások problémáinak megoldásával töltöm – így akaratlanul magamnak is beszerzek néhányat – ennek ellenére úgy érzem, sikerült életvidám, kiegyensúlyozott személyiségnek megmaradnom. Az ügyvédi hivatás többek között problémamegoldásból, hitvallásom szerint még inkább a problémák megelőzéséből, hatékony kommunikációból áll. Mottóm: legyünk őszinték, és minden esetben gondosan válogassuk meg a szavainkat. Az írást sem célnak, hanem eszköznek tekintem a kapcsolatépítéshez. Érdekel a közélet, vagy fél tucat civil szervezetben vagyok vezetőségi tag, ezáltal is igyekszem felelősséget vállalni a környezetemért. Gyerekkorom óta érzékeny vagyok a világ fonákjára. A családi tragédiákból eredően hamarabb nőttem fel, amit most, őszülő halántékkal kompenzálok: folyton-folyvást görbe tükröt tartok a környezetem, olykor a világ elé is, holott jómagam sem vagyok hibátlan. Gyerekkoromtól fogva rajongok a lovakért. Közel tíz évig tartottam néhány lipicait, és volt cca. másfél hektárnyi szőlőm is. A kétkezi munka sem áll távol tőlem. Nem mondtam le arról az álmomról, hogy a közeljövőben legyen valahol egy kis parasztházam pincével, egy kevéske szőlővel, meg két-három lóval a domb aljában. Legjobban a szőlőhegyen tudok kikapcsolódni. A várost és a tömeget nem igazán kedvelem. Ezért örültem annak, hogy Miskolc polgármestere megálmodta a mintegy ezer pincét magában foglaló avasi pincesoron a hegygazda intézményét, amit azóta Magyar László barátommal együtt vezetünk. Remélem, lesz sikeres folytatása. A megbízásnak is, meg az írásnak is.
