A közelmúltban emlékeztünk Blaha Lujza és Jászai Mari születésének 175. évfordulójára, 2026-ban pedig haláluk centenáriuma kínál újabb alkalmat arra, hogy felidézzük páratlan pályájukat és művészi örökségüket. A sorozat a két rendkívüli művész sorsán keresztül nemcsak egy korszak színházi aranykorát idézi meg, hanem a női pályák diadalát, küzdelmeit és művészi önérvényesítésének történetét is. A miskolci színészmúzeum Páholynyitogató sorozatában Mikita Gábor Szemere Bertalan-díjas színháztörténész előadássorozatban mutatta be a két művész pályáját.
A győri orsolyita apácák zárdai iskolájában két lányka időnként felszökött a padlásra. Tragikák szerettek volna lenni, s egymással versenyezve vetették magukat a szalmába: ki tud teátrálisabb mozdulatokkal összeesni, haldokolni…
A két növendék, Kölesi Lujzi és Kripli Mari álma teljesült: felnőttként Lujzi a mosolygó színházi maszkot, Mari a drámai álarcot öltötte magára, egyikük a népszínműveket, másikuk a görög tragédiákat vitte sikerre a magyar színpadokon. S mindkettejükért egy nemzet rajongott a pesti Nemzeti Színházban, melynek mindketten örökös tagjai lettek, de megjelentek a filmvásznon is: két-két filmben álltak a kamerák elé, melyekből csak egy-egy maradt fenn. S mindketten megírták emlékirataikat is. Az egy évben született színésznők ugyanabban az évben is fejezték be földi szereplésüket, s utóéletükben is hasonlatosak: színházat és közterületeket neveztek el róluk, színdarabokban idézik meg alakjukat utódaik. Blaha Lujza és Jászai Mari művészei életútja mai napig példával, tanulságokkal teli.
A nemzet csalogánya
Beleszületett a színház világába: a Rimaszombatba kocsikázó vándortársulat a városba érve, az első leendő házba bemenekítette vajúdó színésznőjét, aki 1850. szeptember 8-án kislánynak, Ludovikának adott életet. Énekes édesapja halála után mostoha apja, Kölesi Antal győri díszletfestő révén továbbra is a színház világában nevelkedett, emlékezete szerint már négy éves kora körül színpadon énekelt, első kritikája pedig nyolcévesen jelent meg: „Dicsérettel kell ma megemlítenünk a kis Kölesi Lujzát, ki Mari, a gyáros leányának meglehetős nagy szerepét meglepő színpadi otthonossággal, természetességgel s minden akadozás nélkül játszá, miért méltán megtapsoltatott. Ajánljuk szüleinek a kisgyermek további kiképeztetését, mert ily rejtett bimbókból nyílnak később a büszke rózsák.”
Ekkor már nevelőapja vezetéknevét viselte, fiatal színésznőként pedig Blaháné néven aratta első sikereit: 1866-ban vette nőül Blaha János cseh karmester, aki mindent elkövetett, hogy feleségéből magasan képzett énekesnőt neveljen. A férj váratlan halála után az özvegyet hamar felfedezte a főváros: Szigligeti Ede, a Nemzeti Színház akkori igazgatója előbb titkárát, Paulay Edét küldte el, majd maga is leutazott Debrecenbe, hogy megnézze Blahánét.
1871. május 7-én volt az első fellépte a Nemzeti Színházban a Tündérlak Magyarhonban című daljátékban, majd ősszel az ő játékával nyílt meg Budán a Várszínház.
Blaháné a pesti német színházakkal szemben sikerre vitte a magyar nyelvű operettjátszást.
Rendkívüli diadalát azonban egy másik zenés műfaj, a népszínmű hozta meg: „Valamennyi népszínműben ő a királyné parasztruhában (...) A „Huszárcsíny” markotányosnéja, a „Tündérlak” Marcsája, a „Csikós” Rózsija s a többi mind, mind oly nekivalók, mind oly egész, oly kedves bennök, hogy aki látta, s hallotta, sohase megy ki a fejéből. A „Háromszéki lányok” Katicája, a székely katona-lányok eredetiségével lep meg, mely székelyes kiejtésében épp oly határozottan nyilatkozik, mint gyönyörű dalaiban” – írta a Vasárnapi Újság.
Neki köszönhetően élte fénykorát a műfaj, melynek felvirágoztatásánál jóval nagyobb az érdeme: minden méltatója tárgyilagos tényként közli, hogy ő tette a német Pestet magyarrá, a századforduló előtt a németajkú lakók zöme gyakorlatilag egy nemzedék alatt nyelvet váltott: „Oda kell sorolnunk azok közé a nagyjaink, államférfiak és városépítők közé, akik a modern magyar Budapestet megalkották, mert a város nemcsak kövekből és emberekből áll, hanem szellemből is. Blaháné azok közé tartozott, akik Budapestbe magyar lelket leheltek. (…) csodálatos varázzsal, mely egyéniségéből kisugárzott, meg művészetének, dalainak hatalmával meghódította a magyar nyelv, a magyar lélek számára Budapest népét. (…) A Bach-korszak germanizáló iránya után a Blaha Lujza dalai hatalmas lendületet adtak a magyar zenének és ez a hatása kisugárzott az egész országra. A 70-es és 80-as évek folyamán egyik előmozdítója volt a magyar szellem terjedésének a fővárosban és a vidéken” – méltatta halálakor gróf Klebelsberg Kunó kultúrpolitikus.
Az 1840-es években Erkel Ferenc, Egressy Béni zenéjével induló népszínmű megfelelő énekesek híján hamar hervadni kezdett, másodvirágzása, egyben a műfaj csúcsa – kevésbé igényes zenével ugyan – Blahánénak köszönhető. A magyar menyecske sokszínű karakterét olyan egyéni bájjal formálta meg, hogy sorra írták számára az újabb és újabb darabokat, melyek a színésznő visszavonulása, halála után sorra el is tűntek a süllyesztőben. A romantikus, giccsesnek titulált műfaj frissítésére még Blaha Lujza közreműködésével tettek kísérletet. A pályája végén bemutatott Matyólakodalom meglepő módon a „dokumentumszínház” irányába vitte a hamis idillt megjelenítő műfajt: egy mezőkövesdi esküvő történetét vitték színre, s Blaháné játékát az a matyóasszony „segítette” a főpróbahéten, akinek a menyegzőjét hitelességre törekedve feldolgozták.
A szabadságharc leverése és a megtorlások keserűségében megtörteknek éppúgy szüksége volt hitet adó pozitív példára, mint a kiegyezésben bizakodóknak: elementáris erővel sugározta az életörömet, derűje ráadásul természetes bájjal, teátrális elemektől mentesen áradt a színpadról. Mindehhez operai szépségű hang társult, ami rendkívüli tartást adhatott énekének, abban a zenés műfajban, amelyben szerényebb hangi adottságok is elegendők, jellemzőek voltak. S végül, amiről a legkevesebb szó esik: nagy hatású színészi erővel is bírt. Egyik méltatója írta: Blaháné attól a legjobb színésznő, hogy mindent „kétszer játszik el”, azaz dalszövegeit, prózáját is erős mimikával erősíti, értelmezi. (Ez akkoriban nem volt még jellemző). Ez a gesztusrendszer ráadásul hétköznapiságával, természetességével újdonságnak számított. Művészi nagyságának összegzéseként idézzük azt a rangos elismerést, amelyet Jókai Mór mondott ki: „Nevezték őt csillagnak, csalogánynak, tündérnek, csak egyet nem mondtak el róla, hogy milyen nagy drámai művésznő! Nőm, ki ugyanegy színpadon működött Blahánéval, azt mondta róla, hogy ő a legkitűnőbb drámai színésznők egyike. (…) A tragikai múzsának minden ajándéka egyesítve volt nála: mély érzés és annak minden változatait kifejezni tudó hang, megkapó indulatkitörések, beszélő arckifejezés, eredetiség a felfogásban, plasztikai mozdulatok és előkelő egyszerűség. (...) Mint népszínművek királynéja egész országot teremtett maga körül, saját színműirodalmat fejlesztett ki, jobbágyává tette a magyar Tháliának az idegen népet.”
Blahánét a magyarság a nemzet nagyasszonyaként tisztelte, a Pestre érkezők számára pedig Pest kihagyhatatlan nevezetességének számított. Nézői között ott volt a walesi herceg, azaz a későbbi VII. Eduárd, Rudolf trónörökös, Ferenc József, a művészvilágból Ibsen is.
De hódolt előtte a magyar irodalom színe-java is. Az uralkodóktól rangos kitüntetéseket kapott: Ferenc József koronás arany érdemkeresztjét, valamint Milán szerb király Natália-aranyérmét, amelyet a háború idején tartott jótékonysági hangversenyéért érdemelt ki.
A mozgókép keretet adott pályájának: kétszer forgatott, de mindkét film kuriózum.
Az első magyar filmben, a Táncban falusi fogadósnőként ropta a csárdást, majd 1916-ban a pályakezdő Korda Sándor irányításával megörökítették utolsó nagy alakítását, Szigligeti Ede A nagymama című vígjátékának címszerepét.
Mindeközben az első mai értelemben vett sztárrá nőtte ki magát: a népszínházi bálok bálanyája, a cigányzenészek szövetségének védasszonya, a balatoni yacht-élet szereplője. A reklámipar elsőként használta ki népszerűségét: melltű, szappan, krém, púder névadója is lett. Már életében, 1920-ban róla nevezik el azt a teret, ahol az a Népszínház áll, amely 1908-tól a Nemzeti Színháznak adott otthon – a „nemzet csalogánya” mindkét teátrum társulatának tagja volt. Színházak vették fel a nevét.
Amikor 1926-ban tüdőgyulladásban meghalt, a Felvidéktől Erdélyig gyászolták. Temetésének monumentalitását Kossuth Lajos gyászszertartásához hasonlítják: a sajtó százezres tömegről adott hírt. Halála után pár hónappal már színdarabot mutattak be életéről, egy évvel később megalakult a Blaha Lujza Emlékbizottság.
A nemzet tragikája
,,Blaháné mosolyogni tanította meg a magyar nőket – egy emberöltőn át az ő mosolya tündökölt a legtöbb asszonyarcon. Jászai Maria szenvedés, a bús sors, a fájdalmas végzet királynői magaviseletére oktatja a nőket. Az ő tragikus hangja, fájdalmas szava be sokszor hangzott fel halk utánzattal a bánatos magyar nők ajkán! Csak az tudja, aki a Nemzeti Színház régi jó közönségét jóformán személyesen ismerte, hogy mennyi méltóságot, nőiességet, ünnepélyességet vittek magukkal otthonukba innen a leányok és asszonyságok, amikor Jászai Mari produkálta magát az előadáson!” – írta Krúdy Gyula. S valóban, amíg Blaháné énekével jókedvre derítette a nemzetet, addig Jászai a színészet sötétebb színeit vittre színpadra. Drámai karaktere adódott lelkületéből, s a nehéz gyermek és ifjú kínjaiból is. Emlékei szerint már szerepjátszó kisgyerekként is ösztönösen tragika volt: „Hogyan kezdődött, hogyan ment? Elég az hozzá, hogy az úri gyerekek kitalálták, hogy ha egy képre rámutatnak és azt mondják: »Nézd Mari, ez meghalt«, hát én rögtön egy sirató jelenetet játszom el a kép előtt, tépem a hajam és folyik a könnyem. A többi gyerek is bőg, amíg csak valaki közbe nem szól és egy másik képre nem mutat, hogy »no ne sírj, kis Mari, nézd csak, ez még él«. Erre én rögtön átcsaptam a legnagyobb örömbe, ugráltam, táncoltam és csakhamar velem táncolt és ujjongott az egész gyerekhad. Elektrát játszottam tízéves koromban! És a színháznak ekkor még csak hírét sem hallottam!”
Tizenhat évesen számtalan megpróbáltatás után megszökött egy vándor színtársulattal: színpadra először Székesfehérvárott kardalosként kezdett, majd a Népszínházba is kóristának szerződtették, ahol két évadot töltött. A társulat komikusa, Kassai Vidor nem tudta meghódítani Blaha Lujzát, elnyerte viszont Jászai Mari kezét, s együtt szerződtek Kolozsvárra. Itt azonnal felfedezték tragikai vénáját, s ebben a szerepkörben foglalkoztatták, alakításaival felkeltette a pesti Nemzeti Színház érdeklődését is. A korabeli kolozsvári lap így jellemezte Pestre készülő pályakezdő színésznőt: ,,Kassainé Jászai Mari asszony, kit a nemzeti színházban is fel kívánnak léptetni, igen jó alak, szép hang, kellő erő, egyáltalában sok becses anyag, melyen azonban máig még nem sokat látszik meg az öntudatosan alakító művészet idomítása. Kétségkívül szép tehetség, de melynek még sok képzésre van szüksége. Tagadhatatlan azonban, hogy Kassainé az utóbbi két év alatt jelentékenyen haladt.”
A két év alatt azonban megromlott a házassága. Bár emlékirataiban rideg, lelketlen, zsugori személynek írta le férjét, akihez csak nagy könyvtára miatt ment hozzá, a korabeli levelek más viszonyulást és jellemet tükröznek. Menyasszonyként még így írt a vőlegény Kassainak: „Ah, Vidorom, bizonyos vagyok afelől, hogy szeretlek, hogy nem mese az a lelki rokonság, amit eddig csak regényekből ismertem, hanem létezik egész nagyszerűségében, hogy két lelket a tiszta boldogság hálójába ragadjon. Ezt érzem én, drága Vidorom, hogy igaz s létezik... Te új életre teremtem! megmentőm, mindenem... szeretlek, imádlak, áldalak... Gondolj a te igaz Maridra. Aki folytonosan rólad gondolkozik és te érted imádkozik. Igen, Vidorom, Marid imádkozik is! Ó, a szerelem mindenre megtanít!”
Kolozsvárott viszont titkos szerelmi kapcsolatba került az akkor újságíróként is tevékenykedő Herman Ottóval. A színésznő levelei 1871-ben azt sugallták, hogy házasságuk már csak névházasság, ő maga önállóan éli életét, s készül a válásra: „én némi részben önálló vagyok, mióta erszényünket szétválasztották”. Az 1872-es Nemzeti Színházhoz szerződését követően viszont a Kolozsvárott maradt férjének Pestről küldött leveleiben megrendítő módon, megalázkodva könyörgött férjének, hogy fogadja vissza: „Könyörülj, Vidor, hisz én még is csak Marid voltam egykor, most árnyékod akarok lenni. Édes, édes egyetlen Vidorom, térdeimen kérlek, bocsáss meg, vess rám egy melegebb tekintetet, hisz így összezúzasz! (…) egy jó kutyánál hívebb leszek, bárhogy bánsz velem, csak legyek, lehessek melletted, Vidor!” S a férj emlékiratokban említett zsugoriságát is cáfolják levelei: „Be sok pénzt küldtél! Neked maradt-e? Köszönöm, édes fiam, nagyon köszönöm az 5, a 10 és a 25 frt” – hálálkodott az asszony egy 1873-ban írt levélben. A viszony azonban 1874-ben végleg megromlott, végül kimondták a válást, Jászai újabb házasságot nem kötött.
A Nemzeti Színház tagjaként bemutatkozó előadásában Bánk Bán Gertrudisát alakította, s rövidesen a színház vezető tragikájaként átvette Jókainé szerepkörét, 1901-től pedig a Nemzeti örökös tagja lett. Bár ösztönös őstehetség volt, elkötelezett tudatossággal foglalkozott szerepeivel. Megtanult franciául, németül, angolul, s így tanuláskor eredetiben is elolvasta a szerepeit. Ibsen John Gabriel Borkman című művét az ő fordításában mutatta be a Nemzeti Színház. A történelmi alakok megformálásakor tájékozódott a korszak történelméről, kultúrájáról is. Az ember tragédiája ősbemutatóján ő formálhatta meg Évát.
Művészetének csúcsát minden megítélés szerint a görög drámák jelentették. Ahogy Blaháné felvirágoztatta a népszínművet, úgy Jászai meghonosította színpadjainkon az ókori drámairodalmat: ,,Antigone volt az én színészetem alfája és Elektra az omegája. A többi e közé a kettő közé esik. Mikor Antigonet először játsztam, egyetlen felkiáltásból állt a bírálat:
„Ez a színésznő kothurnusban született!” Úgy látszik, ez határozott további színész-sorsomon. De mi lehetett az a kothurnus, amiben én születtem, ott Ászáron, abban a földes szobában? Ha a drága jó Szigligeti tudná, gondoltam magamban, hogy én azt sem tudom, miben születtem, bizonyosan nem merte volna rámbízni ezt a szerepet (..) „Ezért érdemes volt születni. Maga Elektra vagyok” – írta emlékirataiban.
De ugyanígy nagy szerepet vállalt a Petőfi-kultusz megerősítésében. A Petőfi Társaság 1908-ban tiszteleti tagjává választotta mint a korszak nagy Petőfi-interpretálóját, a kultusz egyik felvirágoztatóját.
Halálában is közrejátszott rendkívüli Petőfi-tisztelete, szó szerint elmondhatjuk, hogy életét áldozta a költészetért: ,,Meghűléssel küszködött éppen, mégis vonatra ült, hogy Szilveszter éjszakáján Petőfi szülőházában szavaljon. Ha néhány napig ágyban marad, könnyűszerrel kiheveri a bajt, de túlzott kötelességérzete ezúttal sem engedte, hogy adott szavát megszegje. Barátai óvták, marasztották. Nem tágított. Kiskőrösön aztán bajra bajt tetézett. A versmondás mindenütt nagy testi és szellemi erőfeszítésébe került.
de itt a megszentelt hely hevítő ereje is fokozta izgalmát. Éjjel nem tudott elaludni, tehát kora hajnalban fölkelt, felöltözött és kikísértette magát a pályaudvarra, jóllehet órákat kellett várakoznia a vonat indulásáig. A füst miatt mindig kerülte a várótermeket, most is inkább künn sétált a huzatos peronon. Metsző hidegben. Tág tüdővel szívta a jeges levegőt. Szerette a hajnali levegő üdeségét. Azt tartotta, hogy a legcsúnyább reggel is pompásabb a legszebb esténél. Lázzal érkezett haza”… – számolt be a sajtó egyik nekrológja.
Temetése ugyanolyan országos méretű nemzeti gyász lett, mint Blaháné szertartása. Utóéletük pedig szintén hasonlóan alakult. Az utókor pontosan érezte, érzi a mai napig kivételes életútjuk jelentőségét: színészetükkel nemcsak műfajokat honosítottak meg, de működésük a közösségük egészére kiható lett, elkötelezett hazaszeretetükkel, nemzettudatukkal mindketten a magyarság lelkét táplálták.
