Ó, Fekete-hegy, te áldott zugoly,
Hol mindenütt béke s jókedv honol!
Dicső vendégek járnak ligeteden,
Jókai Mór egyik, ki pipázik csendesen.
Ott van mellette Lévay, a hű barát,
Kinek szívét a múzsák csókja járta át.
S én, Tompa Mihály, bús költője e honnak,
Kit vigasságtól gondok olykor elvonnak.
De most jó kedély jár át, ád derűt,
Társaságtok, pajtásim, s ölelő erőt.
Fürdőnk vize gőzölög, enyhet ad a testnek,
A lélek is felüdül, elfeledve a restet.
S mint gőzből elém táruló képek,
Különösféle jövőt képzelek néktek,
Elmém olyan csalfa, tán sok volt a bor,
Nem is értem, hogy lehet ily' botor.
Látom, látom a napot, bár még rejti köd,
Mikor Miskolc városa hálásan köszönt!
Nem is olyan messze, néhány röpke év csupán,
Elismerő szavakkal méltatnak, az ám!
Mór, te, ki a magyar szívnek tüzet adtál,
S regényeidben ezer hőst fakasztottál!
Miskolc városa eléd járul majd alázattal,
És téged ünnepel, színes, hű diadallal.
S te, József, ki a múzsa lágy ölében ringtál,
A hű barátság égi fényével ragyogtál!
A Feketehegy csendje súgja már nekem,
Hogy Miskolc téged díszévé avat kedvesen.
És ekkor majd az égben is örülnek fent,
Hogy barátságunk lángja nem lankad el menten.
Miskolc díszpolgárai lesztek, méltó dicsőséget
Szerezve a városnak inkább, s nem néktek.
Ezért emeljük hát kupáink, hogy ezt a jó bort,
E jósálom beteljesedésére, ürítsük méltón!
Igyunk a jövőre, mely fénnyel megáld titeket,
S arra a napra, mikor Miskolc ünnepel, tiszteleg.
